Manapság a hurráoptimizmus és a rózsaszín szósöl, minden tökéletes, mindenki szép, lájfban "tök ciki" szégyenkeznie, szomorúnak, magányosnak, kevésnek, összetörtnek éreznie magát az embernek, legyen az férfi vagy nő. Arra senki sem kíváncsi. Annak nincs "hírértéke". Annál inkább annak, hogy épp' hol és mit ebédelt, milyen tökéletes a gyereke vagy épp' hol, milyen fenszi bícccsen nyaralt, vagy hogy milyen tökéletes a teste.

Ilyen körülmények között nagyon "könnyű" eltemetni magunkban a rossz érzéseket.  Fáj, de nem mutathatom, mert mit gondolnak. Vagy a másik, negatív spirálba taszító gondolat... Ez és ez milyen "jól" él, milyen boldogok.... én meg nem értem el semmit, nem szeret senki..... és már ott is vagyunk a gödör alján, vagy még lejjebb...

Ezeknek a fájdalmas gondolatoknek, érzéseknek a gyökerét sokkal "egyszerűbb" eltemetni, mint szembenézni velük. 

Miért érzed kevésnek magad? Miért nem tudsz "normális" baráti kapcsolatokat létrehozni? Miért gondolod, hogy nem tudod véghezvinni azokat a dolgokat, amiket elterveztél? 

Ezek pedig csak a legfelszínesebb kérdések, amikkel kezdeni lehet a szembesítést. Mert nem az a kérdés sosem, hogy mit érzel, hanem, hogy miért érzed mindezt.... mi vezetett odáig, hogy ezt érzed?Az agyad az egyes tevékenységeket miért köti úgy össze az egyes érzelmekkel, ahogy? Mik a kiváltó okok? 

Őrült nehéz dolog szembenézni az elnyomott, nem véletlenül elfeledett, nem véletlenül jó mélyre ásott dolgokkal. Sokkal egyszerűbb nem tudomást venni róluk. Sokkal egyszerűbb nem beszélni róla. Néha sokkal egyszerűbb és fájdalommentesebb lenne lerágni a saját kezed, mint felszínre hozni a miérteket.

De attól, hogy eltemeted az érzéseidet, attól még ott van és bizony ha ott van, az dolgozik is. Mint egy tüske, amit az elején észre sem veszel, de aztán a szervezet dolgozni kezd ellene. Begyullad, de te még mindig nem veszel róla tudomást... fájdogál, de majd elmúlik, amiről nem veszek tudomást az nincs is!

De bizony ott van, és a szervezet dolgozik ellene, mindenáron ki akarja lökni, hiszen ez tőle idegen.... Attól függ, hogy milyen mélyre ástad a saját kis privát szemetedet, attól függően bukkan elő különböző szinteken.

Lehet, hogy fóbiaként, lehet, hogy izom-, izületi fájdalomként, pánikként vagy más, még durvább betegségként. 

Mert valahol ki kell jönnie. Ki kell jönnie, annak a rengeteg fájdalomnak, dühnek, csalódottságnak. 

De van egy jó hírem. Minél tovább kutakodsz, annál "könnyebb" lesz. Ahogy látod és tapasztalod saját magadban a változást, rájössz, hogy minden kinyomott tüskével kisimultabb, kiegyensúlyozottabb leszel, akkor mazochistává válsz és még és még meg akarsz szabadulni az összes szemetedtől, mert látod, érzed, tapasztalod, hogy ez jó. 

Sose félj segítséget kérni. Te magad nem fogod tudni egyedül ezt megoldani, hiszen az agyadban van egy gát, ami megakadályozza, hogy saját magának, neked fájdalmat okozzon. De ha van egy profi segítséged,(pld: pszichológus)  vagy egy olyan igaz barátod, akiben feltétel nélkül megbízol és nincsennek titkaitok és elnézed neki, ha néha igenis rákényszerít arra, hogy szembenézz a valósággal, akkor vele is elindulhatsz az úton. 

Nem szégyen rosszul érzeni magad! Nem szégyen segítséget kérni. Bennemaradni a k@kiban, ami nem elég, hogy nyakig ér, még hullámzik is, na az már dőreség! 

Végy' egy nagy levegőt és indulj el! Indulj el saját magad felé!